Ma reggel egy kedves Ismerősöm, aki olvasta az egyik írásomat,engedélyt kért,hogy megoszthassa az Ismerőseivel, mert Őt nagyon megérintette-így fogalmazott.
Közzéteszem itt is. Hátha kedvet kap más is..akár a lenti témához: a megbocsátáshoz,akár majd az elkészült könyvem megvásárlásához.
A lenti sorok nem a könyvemből származnak,de ezeket is szívből írtam…

A megbocsátásról…
Van a megbocsátásnak egy csendes formája.
Ami a semmiből érkezik meg hirtelen.
Nem a könnyes ölelésekben lakik,
nem a kimondott bocsánatokban,
hanem valahol mélyen,
ott, ahol az ember már nem kérdez tovább.
Nem gyötri magát,nem örlődik tovàbb.
Amikor valaki úgy dönt:
Nem tudom, miért tetted,tudom,hogy nem ezt érdemeltem.
De nem akarom tovább hordozni azt,
amit nem az én lelkem követett el.
Ez a megbocsátás nem az igazságban gyökerezik,
hanem az elengedés csöndes bátorságában.
Amikor már nem számít, igaz volt-e,
mert a fájdalom amúgy is megtörtént.
Ez a megbocsátás először csak egy röpke gondolatként úgy érkezik,
mint mikor este nem làtjuk a nap utolsó sugarát –
de mégis hiszünk benne, hogy melegìtett minket.Először csak egy pillanatra költözik a szìvünkbe a gondolat,ami átvillan.
Hogy létezett a fény, még ha nem is maradt nyoma.
Motoszkál bennünk a helyes lépés,amit a szívünk diktál.
És mi, a bizonytalanságon túl,
szelíden mondjuk ki magunkban:
Legyen béke. Bennem. Veled.
Akkor is, ha nem tudom miért tetted.
Egyszer csak valami bennünk is változni kezd.
Ahol eddig harag lakott,
ott lassan helyet kér magának a megértés.
Ahol seb volt, ott heggé alakul a múlt.
Már nem fáj ugyanúgy.
Már egyáltalán nem tart fogva.
Aki megbocsát, az nem felejt –
de megtanul másképp emlékezni.
Megtartja a tanulságot,de
elengedi a bilincset.
És ahogy ezt teszi, valami lágyan
megerősíti belülről.
A megbocsátás nem gyengeség,
hanem egy csendes önmeghaladás.
Nemet mondasz a keserűségre.
Igent mondasz a békére.
Mert aki képes megbocsátani annak is,
aki nem kér bocsánatot,felszabadul.
Tisztábbá válik a lelke.
Tágasabbá.
Szabadabbá.
A megbocsátás útja nem gyors.
Nem egyetlen mozdulat,
hanem egy belső vándorlás.
Van, hogy visszafordulunk közben.
Van, hogy újra megharagszunk.
Van, hogy sírunk egy régi emlék fölött,
még akkor is, ha már százszor megbocsátanánk.
De ez is része a folyamatnak.
A seb nem azonnal zárul,
és a megbocsátás nem töröl ki mindent.
Csak átrendezi bennünk,
hogy többé már ne romboljon tovább.
Mert aki megbocsát, az közben átlép valamin –
önmagán.
A félelmein.
A haragján.
Az igazság utáni vágyán.
És amikor ez megtörténik,
akkor valami újat tanul meg az ember önmagáról.
Hogy erősebb, mint hitte.
Hogy van benne egy tér, ahol a csend nem üresség,
hanem béke.
A megbocsátás nem mindig szép.
Néha csonka, töredezett,
néha csak félig sikerül.
De már az is gyógyít,
ha egy nap úgy érezzük:
„Ma egy kicsit kevésbé fáj.”
Ez a kicsi mozdulat,
ez a belső elengedés –
lassan, szinte észrevétlenül
emberibbé formál minket.
És talán egy napon
már nem a múlt határoz meg,
hanem az a csendes erő,
amelyet a megbocsátásban megtanultunk.
Mert megbocsátani nem azt jelenti,
hogy mindent elfogadunk.
Azt jelenti, hogy nemet mondunk arra,
hogy a seb bennünk éljen tovább.
És így, bármennyire törékeny is,
a megbocsátás: szabadság.
Lélekből fakadó igen a békére.
B.Bernadett