A felnőttkor egyik legnagyobb máglyája a kuka, amibe az álmainkat dobáljuk.
Nem egyszerre, hanem szépen lassan, ahogy egy régi pulcsit: előbb csak a fiók aljára gyűrjük.
Majd egyszer csak eltűnik.
És mi gyártunk hozzá egy kifogást.

„Most nem alkalmas.”
„Majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek.”
„Majd ha több lesz a pénz, az idő, az önbizalom.”
„Majd ha… leszek valaki.”

De mi van, ha az álmaink nem kérnek tökéletes időzítést –
csak azt, hogy végre egyszer, valaki ne hagyja őket ott a szelektív mellett?
Mi van, ha az a hang, amit elnémítottál magadban, nem veszett el – csak lehalkítottad, hogy mások hangosabbak legyenek?

Van egy elméletem:
A legtöbb nő pontosan tudja, mit szeretne.
Nem az a baj, hogy nem látjuk a célt.
Hanem hogy megszoktuk: mindig mások térképén kell tájékozódnunk.
A „légy realista” a legszalonképesebb börtön.
A „nem lehet mindent egyszerre” az új szőnyeg, ami alá besöprünk éveket.
A „jó nekem így is” pedig a legcsinosabb álca, amit az önfeladás valaha viselt.
És közben halkan irigykedünk azokra, akik nem kértek engedélyt.
Akik nem kérdezték meg, elég-e hozzájuk az álom.
Mert ők már rég eldöntötték: ők elég jók az álmukhoz.
A kifogásaink gyakran nem mások, mint védőoltások a kudarctól való félelem ellen.
Csakhogy ezek az oltások nem a sikertől védenek meg –
hanem az élettől.
Úgyhogy ülök a laptopom fölött egy szürke délelőttön, és azon gondolkodom:
mi van, ha ma nem kell mindent megvalósítani.
Csak visszavenni valamit abból, amit valaha akartunk.
Nem hangosan.
Nem posztolva.
Csak úgy, magunknak.
Egy mondattal kezdeni.
Egy ötlettel játszani.
Egy napot másképp látni.

Mert lehet, hogy nem az álmokat kell újraírni –
hanem a mondatot, amit kimondtunk rájuk:
„Most még nem.”

Helyett:
„Most mégis.” (Todorovits Rea)