Kavicsok, kődarabok

Azt gondoltam, ha elérem az álmomat, megjelenik a könyvem és a kezetekbe adhatom a történetünket, a mi csodánkat- olyan örömöt fogok érezni, amit előre el sem tudok képzelni. Azzal azonban nem számoltam, hogy majd ennyien megnyitjátok a szíveteket felém - ismeretlenül is- és visszajelzéseitekkel bearanyozzátok a hétköznapjaimat. Tudom mekkora bátorság kell ehhez, akár egy ember felé is szívből megnyílni, ezért minden egyes üzenet áldásként hull az én szívemre vissza és újra és újra emlékeztet arra, miért is kezdtem el írni.

Ezek a visszajelzések azok, amik megerősítenek abban, hogy képes vagyok másoknak erőt, hitet, reményt adni.

Ma reggel ellátogattam a szívemnek egy kedves helyszínére, ahol a fenti fotó is készült.

Séta közben eszembe jutott egy részlet a könyvemből:

"Azt gondolom mindannyian olyanok vagyunk, mint egy kavics, akit a tóba dobnak. Mindegy, hogy kis kavicsok vagyunk, vagy nagyobb kődarabok, mindenképpen hatást váltunk ki a vízben, csupán annyi a különbség, hogy durva, csapkodó hullámokat, vagy lágy rezgést okozunk-e. Apró változást indukálunk a víz felszínén, vagy az egész tavat beborítjuk az általunk okozott rezgésekkel, hullámokkal. Egyik sem több vagy kevesebb, jobb vagy rosszabb, de minden hullám egyedi. Nincs két egyforma kő, ahogy nincs két egyforma ember sem. Szeretnék méltó lenni arra, hogy Viola felnőve tiszta szívéből azt érezze: csodálatos gyermekkora volt, hogy a szülei mindent megtettek annak érdekében, hogy stabil, magabiztos, önmagát szerető, empatikus, szeretetteljes felnőtt nő váljon belőle. Ha ebben sikerrel járok, járunk, akkor jól neveljük őt, jó hullámokat bocsátunk ki felé."

Köszönöm Nektek a hullámokat, amiket a visszajelzéseitekkel kibocsátotok felém a könyvemmel, az Örökbe kapott boldogsággal kapcsolatosan.

Erőt adnak.

Számomra hétköznapi csodák.